Talán...

nem is mondok semmit...


Talán rád ragyog a fény

Messze-messze már a jó
S az eső lassan elönt
Mért kell ez az örökös harc
Ami bennünk tombol
Örökös harc ami
Belülről felőröl
Hiszen te is láthatod
Vér van mindenütt
És nincs aki feltöröl
Az ifjúság csatája
Most előttünk tombol
Vérbe folyt imádat
Az mit úgy hívunk modern kor
Ideje volna már megállni
Ideje volna itt belül leállni
Messze-messze már a jó
A sötétség lassan átkarol
Mert kell a harc?
Önző küzdelem
Hogy győznéd le önmagad?
Amikor körbevesz ez a táj
Nincs, nincs messiás
Mindent ez a kor diktál
Mégis hiszem, bár nem remélem
Hogy van kiút még részben
Minden a te döntésed
Légy toleráns, megértő lény
Talán majd rád ragyog az a fény

Éljen
A szeretet éljen
Amikor az égen
Sok fény oly szép
És én mégis félek

Téves
A baj sosem vészes
Amikor véres
Benned a fény
Folyton csak éltet

Éljen
A fény mi éltet
Kényes élet
Sőt néha törékeny
Mégis oly fényes

Tudom

Nem tudom mi is fűzhetnék ehhez... azt hiszem hiányzik valaki...

Tudom

Tudom hogy mi bánt ma

Tudom hogy menni kell

Lehet hogy minden hiába

Hiszen úgy is visszatérsz

De én megyek a világba

És jövök ha véget ért

De az élet mennyit ér

Ha a fény többé nem ér

Tudom szeretni szenvedély

Tudom az élet kisregény

És tudod minden hiába

Ha a fény többé nem ér

Na de ha vége a világnak

Vajon az élet mennyit ér

Ez az élet kisregény

A szerelem szenvedély

Tudom hogy mi bánt ma

Tudom hogy menni kell

Lehet hogy mégis hiába

Lehet hogy úgy is visszatérsz

Mert a szerelem szenvedély

És csak megyek a világba

És jövök ha véget ért

Amikor a fény többé nem ér

Csak megyek a világba

Csak megyek ha véget ért

Tudom itt minden hiába

Tudom az élet kisregény

Csak megyek a világba

Csak megyek ha véget ért

Tudom úgy is hiába

Tudom minden véget ért

 

Talán

 Talán nincs is értelme a versírásnak, talán csak időpocsékolás, talán nincs is tehetségem hozzá, talán nem kéne tovább írnám...

Talán

Talán újra kezdem a harcot

Talán elveszítem a hangom

Talán a hajnali szélben állva fázok

Mikor egy cigarettára gyújtok

Ez csak egy ének és nem zavar

Úgy látom csak felkavar

És esély hogy tovább lépjek innen

De megyek ha elzavarsz

A hajnali hűvös szél meg legyint

És arcomon ér a fény

Tudom semmit sem ér ha a testem

Folyton újra csak enni kér

Látom hogy az vagyok én is

Talán angyal vagyok mégis

De az élet bennem nem is régi

Újszülött és nem égi

Keresem a lélek titkát

A fényt ami légzést diktál

Hiába írom a minden napok

Örökös régi titkát

Írom a tollal néma szavaim

Élek a fény körében

Várom hogy valami jó dolog majd

Engem is végre érjen

Talán csak a tükörképem látom

Talán önmagam ellen a harcot

Talán valami új gondolat űz és

Holnap újra kezdem a harcom

Blablabla...

 Blablabla, vagyis blablázok itt majd eleget, vers formájában. Igazából túl sok értelme nincs, annak se hogy irkálok, és ennek a blognak sem. Talán az egyetlen értelme a dolognak az, hogy saját magam szórakoztatom azzal, hogy néha eltöltök itt némi időt ezzel. Na, elöljáróban ennyit, kezdve egy régebbi versemmel:

A kaszás és a lányka.

Itt vagyok, eljöttem érted

Bal kezem hideg és véres

Tündökölsz, majd eltűnsz végleg

Hát érted is eljött a végzet

Könny csordul alá arcodon

Szívtépőn, fájón búcsúzol

Szép szemedet lehunyod, kegyelem

Már úgy sincs mit vesztened

Könny csordul alá arcomon

Szívtépőn, fájón búcsúzom

Szép szemeim lehunyom, kegyelem

Már nincs mit vesztenem

Túl keveset utazol és fény ér

Benned könny csillog és félsz él

Úgy látsz most, ahogy elképzeltél

Fekete csuha, fényes kaszaél

Megtört arcod, fakul a két szemed

Csorog a könny és remeg a két kezed

Elviszem végleg a lelkedet

Itt többé otthonra nem lelsz

Megtört arcom, fakul a két szemem

Csorog a könnyem, remeg a két kezem

Elviszed végleg a lelkemet

Itt többé otthonra nem lelek.

Ha majd meghalok a lelkem tova száll

És én remélem majd, hogy jó testet talál

Amikor nézel az nagyon jó nekem

Szívemben kényszer, millió szerep

Távoli kürt hangja szólít

De nem felelhetek

Nekem csak ő van

Anyu, úgy szeretlek!

Könny csordul alá arcodon

Szívtépő, fájó a búcsúzó

Szép szemedet lehunyod, kegyelem

Már úgy sincs mit vesztened

Könny csordul alá arcomon

Szívtépőn, fájón búcsúzom

Szép szemeim lehunyom, kegyelem

Már nincs mit vesztenem